"Vérvörös rózsaszirmok, hamueső, szilánkok tört világ. Pusztítás és romok, minden a visszájára fordulva. Egy szépséges szörnyeteg és egy szörnyeteg szépség."
Az élet és a halál közötti vékony határ már rég elmosódott Isobel Lanley számára. A Varennal történt kis híján halálos összecsapást követően Isobel retteg visszatérni az álomvilágba, arra a kihalt, mégis életveszélyes helyre , ahol egymás ellen fordultak. Amikor azonban újra kísérteni kezdik, majd véres valósággá válnak a rémálmai, nem marad más választása. Varen sötét világa lassan utoléri őt és a való világot, hogy mindent felemésszen.
Isobel számára csupa félelem a világ. Fél, hogy nem bírja ép ésszel, és attól is retteg, hogy Varen fog megőrülni. Különösen, hogy a fiút nem régen súlyos veszteség érte. Ráadásul Lilith is magának akarja Varent, és bármit megtenne, hogy végleg megszerezze őt. Bármit.
Vajon végül minden jóra fordul Isobel életében? Világok csapnak össze és sorsok pecsételődnek meg a Nevermore-trilógia lélegzet-elállító fináléjában.
A második rész mélyrepülése után, nagyon féltem az Oblivion-tól. Szerencsére nem kellett csalódnom, végig nagyon izgalmasra és eseménydúsra sikeredett.
Nagyon sok minden történt ebben a részben, végre úgy éreztem, hogy halad előre a történet és nem csak egy helyben toporgunk.
Itt is, akárcsak az Enshadowed-ban voltak félelmetesebb jelenetek, amik nem feltétlen az álomvilágban történtek.
Aminek nagyon örültem, hogy végre Varen is visszatért és együtt küzdöttek meg Isobell-el a sötétséggel. Itt már teljesen jelen volt, nem csak egy- egy rész erejéig.
Ebben a részben, Varen sötét énje, szinte teljesen átvette az irányítást a fiú felett. Nagyon jól állt neki és remekül hozta a „pusztító” szerepét. Isobell-el való találkozásai mindig nagyon veszélyesnek bizonyultak.
Őszintén bevallom, hogy nem mindig értettem Varen-t. Isobell rohan utána, és számtalanszor elmondja, neki, hogy ő valóságos, de a fiú nem hisz neki. Olyan felesleges köröket futottunk újra és újra ezzel, hogy én vagyok én, igazi, hús és vér, miközben ő vissza se akar térni a saját világába, hiszen, ott nem várja semmi jó. Még, ha úgy is érzi, hogy minden elveszett, tartozott volna annyival magának és Isobell-nek, hogy megpróbál felállni és egy új esélyt adni az életnek. Jól esett volna benyúlni a lapok közé és kicsit megrázni.
Még, ha Izzy viselkedése olykor idegesített is, de az ő makacsságának, kitartásának és szerelmének köszönhetően, lassan visszakaptuk az igazi Varent. Az ő személye jelentette Varen számára a megoldást, hiszen a reményt és a boldogságot jelentette neki. Miután visszakaptuk a "normális" Varen-t, felgyorsultak az események.
Isobell - el továbbra is hadilábon állok, egyrészt megtudnám csapkodni, mert még mindig nagyon lassú a felfogása, illetve olykor meggondolatlanul cselekszik. Valamint, ami miatt nagyon tudok rá haragudni, az a folyamatos hazudozása még mindig. Nem is értettem, hogy miért nem lehetett végig teljesen őszinte Gwen-hez, miért kellett kizárni őt az életéből. Miért nem avatta be, hogy mi lett Varen-nel, hogy mi történt az álomvilágban. Pedig, Gwen megérdemelte volna, hogy tudjon mindenről. Hiszen végig mellszélességgel mellette állt és segített neki mindenben amiben csak tudott.
Annyira elmosódtak már a határok a valóság és az álomvilág között, hogy sokszor már nem tudta eldönteni ( de én sem), hogy mi a valóság és mi az álom. Már- már élő zombi üzemmódban létezett. Egyik pillanatban a szobájában van, a másik percben már démonokkal beszélget, a harmadik percben, pedig már a suliban vagy a könyvesboltban találja magát.
Én azon csodálkoztam, hogy a szülei nem zárták be egy erre specializálódott kórházba. Az a rengeteg hazugság, titok, a családi idill feldúlása. Talán, ha korábban segítséget kér, akkor könnyebb lett volna elviselni, a rá váró nehézségeket és feladatokat.
Bár, ha őszinte akarok lenni, lehet én se hittem volna el az általa elmondott dolgokat, és mégiscsak egy csinos kis szobában találta volna magát.
Ha a fent leírtaktól eltekintünk és túllépünk Isobell furcsa kis világán, akkor kijelenthetjük , hogy a történet további részében, szépen felnőtt a feladatához. Már nem az a kis szőke pomponlány volt, akit a Nevermore-ban megismertünk. Tetszett a harcias oldala, és, hogy soha nem adta fel. Jórészt ennek köszönhetően tudták megmenteni Varen-t és sikerült az ép elméjűséget is megtartania.
Pinfeathers-t már az előző részben is kezdtem megkedvelni, de a befejező kötetben nagyon megszerettem, akár csak Reynolds-ot. Gwen számomra az egyik legjobb karakter, mindenkinek egy ilyen barátnő kellene.
Nagyon kíváncsi voltam, hogy végül hogyan kerülnek ki az álomvilágból és hogyan győzik le a démont. Az utolsó nagy összecsapás nagyon tetszett. Mindenkinek volt benne egy kis szerepe, hogy a történet HEA-val fejeződjön be.
Egy dolgot hiányolok csak, és erre sajnos nem kaptam meg a választ, hogy hogyan bocsátottak meg Isobell szülei Varennek, hogy oldották meg az ügyet a rendőrséggel. Mi történt Varen és a családja között a visszatérését követően? Valamint miért lett Varen anyja behozva a történetbe, ha végül, nem is találkoztak?
Remélem, egyszer egy novella keretében, majd válaszokat kapunk ezekre a nyitott kérdésekre.
Ha ezektől eltekintünk, akkor az utolsó kötettel egy méltó lezárást kaptunk. Nem bántam meg, hogy elolvastam, tetszett ez a sötét misztikus légkör, ami az egész történetet körbeölelte.
Kedvenc idézetek
"– Nem lehet, hogy tényleg te vagy az – mondta. – Tudom, hogy nem.– És miért nem? – kérdezte Isobel bánatos mosollyal. – Úgy értem, te nem találod romantikusnak a gondolatot, hogy a szerelem legyőzheti a halált?""Pinfeathers különösen gyakran mutatta jelét annak, hogy rajong a legsötétebb fekete humorért.""– Úgy értem, ki lehet szedni a szőkeséget a gótból, de a gótságot nem lehet kiszedni egy szőkeségből- folytatta Gwen, és beleharapott az egyik kekszbe.""Egy álom ugyanolyan kézzelfogható tud lenni, mint a valóság, a valósnak érzékelt dolgok pedig olyan tünékenyek, mint az álmok."
Értékelés
⭐⭐⭐⭐
A könyvet a Könyvmolyképző Kiadó oldán tudjátok beszerezni.
E-könyv formátumban, pedig Itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése